Ahányszor nagyobb erejű földrengés van a világon, amelyet cunami követ, a portugáloknak eszükbe jut a sajátjuk, amely ugyan már nagyon régen, pontosabban 1755-ben volt, de ez a pár év földtörténeti szempontból annyi, mint egy ezredmásodperc, vagyis lehet rá számítani, hogy egyszer újra bekövetkezik valami hasonló. (Bár természetesen nagyon drukkolunk, hogy mégse kerüljön rá sor!)

A mostani japán katasztrófához hasonló erősségű rengésről beszélünk, amely akkor az Atlanti-óceánnak az európai és afrikai kontinenshez közeli részéből indult ki, de nézzük a tényeket.

1755. november 1., mindenszentek napja: ezt az ünnepet a katolikus portugálok már akkor is igen komolyan vették, így szinte mindenki templomban töltötte a reggelt. Úgy-ahogy megtisztult lélekkel tartottak hazafelé, vagy mentek a dolgukra, mikor fél tíz tájt elképesztő módon mozogni kezdett a föld.

A következmények alapján azt tippelik, hogy a rengés a Richter-skálán a 9-es, vagyis a legmagasabb fokozatot is elérte, az ilyesmi szerencsére elég ritka. Nem csak Lisszabont érintette természetesen, hanem egész Dél-Portugáliát, de még Afrika bizonyos részeit is, az európai gondolkodásba mégis lisszaboni földrengésként vonult be.

Nem tudjuk pontosan, hányan vesztek oda összesen, csak a portugál fővárosra vetítve úgy kilencvenezerre becsülik az áldozatok számát (a város összlakossága 275.000 körül volt). Nem csak maga a földrengés pusztított, amelynek epicentruma valahol az óceánban lehetett, hanem az azt követő szökőár is (6-20 méteres hullámokkal), illetve a rengés miatt elharapózó tűzvész: Lisszabonban öt napig égett minden, ami éghető volt, és amit a cunami nem árasztott el.

A régi főváros teljesen elpusztult, a király, I. József isteni szerencsével úszta meg ép bőrrel az egész katasztrófát, ugyanis a lányai kérésére mise után a család nem a királyi palotába, hanem kirándulni indult. I. József poszttraumatikus szindrómát produkált: soha nem mert többé kőből épült házban lakni, úgyhogy luxus-sátortáborban élt egész hátralévő életében.

A király nagyhatalmú miniszterelnöke pedig, aki később Pombal márki néven vonult be a történelembe (és máig egész előkelő helyet foglal el ott), a kor egyik legnagyobb  építőipari beruházását és városarculat-terveztetését vezényelhette le, anélkül, hogy a műemlékvédelemmel és mindenféle városvédőkkel kellett volna napi szinten csatáznia.  Nota bene, egyik nélkülözhetelen mérnöke a zseniális magyar Mardel Károly volt, de róla majd egy másik posztban külön emlékezünk meg.

Egy dolog vigasztaló: a portugáloknak máig nincs amolyan igazi, ipari termelésre beállított atomerőművük, amit valahol megértek, létezik viszont épp a főváros közelében egy tudományos célból épített reaktor, ami némi aggodalomra azért adhat okot. Reméljük, marad az aggodalom, és nem lesz második lisszaboni földrengés.

A földrengés történetéhez közvetetten kapcsolódó Távora-perről szóló posztot lásd itt.