Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Táncoló prostik, részeg diákok: pár szó a fado-ról

Múltkori posztunkban adtunk egy kis ízelítőt a fado-ból, remélem, mindenkinek tetszett a zene, panasz nem érkezett. Sajnos olvasószámláló még nincs a blogokhoz, úgyhogy pontosan nem tudom, hányan néztétek meg, de ha csak erről a posztról jutna eszetekbe, kattintsatok rá.

A fado eredetét vitatják, de meglehet, hogy a lundum nevű afrobrazil táncból alakult ki (ez a leírások szerint valami sambához hasonlatos erkölcstelenség, lásd alább a képen), ami a mostani előadásmódját tekintve elég hihetetlennek tűnik. Senki nem vonaglik kéjesen a színpadon vagy a bárban, ha manapság fadót énekel (na jó, Amália Rodrigues, a műfaj koronázatlan királynője idős korában vonaglott, de legalább már nem énekelt) kezdetben viszont igencsak erotikus módon bírták előadni magukat a fado mesterei. A műfaj ugyanis a tangóhoz hasonlóan rosszhírű, ócska lebujokban kezdte meg pályafutását az 1800-as évek közepén. Ahhoz képest, hogy milyen elegáns neve van (a latin fatum=sors, végzet szóból) ez azért meglepő.

Az igazi, autentikus fado egyébként lisszaboni, és a főváros legősibb, még az arabok idejéből származó negyedeiben, (Alfama és Mouraria) kezdte fertőzni az egyébként sem kispolgári csökevényekként viselkedő elemek erkölcseit. Állítólag a tengerész-fado-ból (fado do marinheiro) alakult ki az összes többi, a matrózok meg olyan sokféle helyről dobhatták össze az új zenei stílust, hogy nem csoda, ha van némi zavar a kezdetek körül. (Az eredetmítoszokról majd egy más alkalommal írok, mert az se semmi, amit összehoztak az afrikai gyökerek tagadása érdekében ...)

Az új "popműfaj" első előadói (a  matrózok után) koldusok, prostik és stricik voltak (talán a koldusok véletlenül szerepeltek a forrásomban, mert megjelenésük általában nem az erotikát juttatja eszünkbe), aztán a fado elkezdett "kikupálódni",  lassan már se tánc nem volt, se vonaglás, se mellkivillantás, csak a nagy büdös melankólia. Nem tudom, olyan jó ötlet volt-e ebbe az irányba fejleszteni a projektet, de késő bánat ebgondolat, most ez van, és így is szeretjük.

A fado lassanként tehát egész szalonképessé vált, hiszen a búval béleltség mindig szalonképes, már rendes társaságba is beengedték őkelmét (bár samba lundum-korszakában is szerepelt az elegáns szalonok műsorán, bármily meglepő), hogy minél több emberrel éreztesse a balsors nyűgét és nyilait, siránkozzon megmagyarázhatatlan végzete miatt, és vágyódjon el valahová, maga sem tudta, hová (ezt "a franc tudja, mit akarok, de majd' beledöglöm" című érzést nevezik saudade-nak - magyarul kábé sóvárgást jelent).

Csodás, passzív, fatalista panaszdalt hallhatunk tehát ettől az időszaktól kezdve: minden mindegy, mert úgyse lesz jobb soha, és sírva vigad a portugál. Szép, művészi köntösbe bújt tehetetlenségi nyomaték ez, amely bizonyos társadalmi-politikai erőknek igencsak kapóra jött: fado-fásult elemek nem vonulnak az utcára kormányellenes hangulatban, csak otthon vagy a kocsmában kornyadoznak. Bizony-bizony, a már emlegetett Salazar papa is imádta a fadót, meg annak nagyasszonyát, Amáliát (itt balra: nem seprűnyelet, hanem egy gitárt tart a kezében, ha jól sejtem). Persze nem kell rosszra gondolni, Salazar puritán úriember volt.

A fado lisszaboni, édesbús változata mellett létezik még egy másik is: mégpedig a coimbrai egyetemisták előadásában máig is hallható verzió. A coimbrai egyetemet még 1307-ben alapították, illetve csak átcuccolták Lisszabonból. Az ott vágánskodó pasik (mert ugye nők a modern korig nem tanulhattak felsőoktatási intézményben) fekete talárszerűségben jártak-keltek mindig (vagyis egészen az 1974-es szegfűs forradalomig), és mivel gyakran öntöttek fel a garatra, elég sokat gajdoltak is a tisztességes coimbrai polgárok legnagyobb örömére,  főleg éjnek évadján. A dizájnos fekete cucc most is létezik egyébként, de már csak heti egy alkalommal viselik. Az egyenjogúság nevében a lányok is egyenruhába bújhatnak, de a fado-énekléstől el vannak tiltva, azért mindennek van határa. (Coimbrától a denevér-öltözetet meg az ahhoz kapcsolódó tradíciót minden piszlicsáré egyetem és főiskola is átvette egyébként, de erről majd egy külön poszt fog szólni.)

A coimbrai fado tehát közösségi műfaj, diákok adják elő, sokszor illuminált állapotban: ők is nosztalgiáznak, de kicsit konkrétabb dolgokról, mint a lisszaboniak: ugatják (elnézést, megéneklik) a holdat, szidják a profjaikat és ácsingóznak a helybéli lánykák után. A változatosság kedvéért most az egyik legismertebb coimbrai fado következik - de ezek a srácok itt nem részegek:

3 Tovább

Földrengés és cunami Lisszabonban: múlt és jövő?

Ahányszor nagyobb erejű földrengés van a világon, amelyet cunami követ, a portugáloknak eszükbe jut a sajátjuk, amely ugyan már nagyon régen, pontosabban 1755-ben volt, de ez a pár év földtörténeti szempontból annyi, mint egy ezredmásodperc, vagyis lehet rá számítani, hogy egyszer újra bekövetkezik valami hasonló. (Bár természetesen nagyon drukkolunk, hogy mégse kerüljön rá sor!)

A mostani japán katasztrófához hasonló erősségű rengésről beszélünk, amely akkor az Atlanti-óceánnak az európai és afrikai kontinenshez közeli részéből indult ki, de nézzük a tényeket.

1755. november 1., mindenszentek napja: ezt az ünnepet a katolikus portugálok már akkor is igen komolyan vették, így szinte mindenki templomban töltötte a reggelt. Úgy-ahogy megtisztult lélekkel tartottak hazafelé, vagy mentek a dolgukra, mikor fél tíz tájt elképesztő módon mozogni kezdett a föld.

A következmények alapján azt tippelik, hogy a rengés a Richter-skálán a 9-es, vagyis a legmagasabb fokozatot is elérte, az ilyesmi szerencsére elég ritka. Nem csak Lisszabont érintette természetesen, hanem egész Dél-Portugáliát, de még Afrika bizonyos részeit is, az európai gondolkodásba mégis lisszaboni földrengésként vonult be.

Nem tudjuk pontosan, hányan vesztek oda összesen, csak a portugál fővárosra vetítve úgy kilencvenezerre becsülik az áldozatok számát (a város összlakossága 275.000 körül volt). Nem csak maga a földrengés pusztított, amelynek epicentruma valahol az óceánban lehetett, hanem az azt követő szökőár is (6-20 méteres hullámokkal), illetve a rengés miatt elharapózó tűzvész: Lisszabonban öt napig égett minden, ami éghető volt, és amit a cunami nem árasztott el.

A régi főváros teljesen elpusztult, a király, I. József isteni szerencsével úszta meg ép bőrrel az egész katasztrófát, ugyanis a lányai kérésére mise után a család nem a királyi palotába, hanem kirándulni indult. I. József poszttraumatikus szindrómát produkált: soha nem mert többé kőből épült házban lakni, úgyhogy luxus-sátortáborban élt egész hátralévő életében.

A király nagyhatalmú miniszterelnöke pedig, aki később Pombal márki néven vonult be a történelembe (és máig egész előkelő helyet foglal el ott), a kor egyik legnagyobb  építőipari beruházását és városarculat-terveztetését vezényelhette le, anélkül, hogy a műemlékvédelemmel és mindenféle városvédőkkel kellett volna napi szinten csatáznia.  Nota bene, egyik nélkülözhetelen mérnöke a zseniális magyar Mardel Károly volt, de róla majd egy másik posztban külön emlékezünk meg.

Egy dolog vigasztaló: a portugáloknak máig nincs amolyan igazi, ipari termelésre beállított atomerőművük, amit valahol megértek, létezik viszont épp a főváros közelében egy tudományos célból épített reaktor, ami némi aggodalomra azért adhat okot. Reméljük, marad az aggodalom, és nem lesz második lisszaboni földrengés.

A földrengés történetéhez közvetetten kapcsolódó Távora-perről szóló posztot lásd itt.

0 Tovább

Portugálos dolgok

blogavatar

A bloggazda mániái: avagy luzofón érdekességek a középkortól máig, irodalom, történelem, politika, zene, foci és ami még belefér.

Utolsó kommentek