A holokauszt emléknaphoz kapcsolódóan kötelességem megemlíteni annak a két portugál diplomatának a nevét, akikről végre már Budapesten is rendszeresen megemlékeznek. Egyébként se sok szó esik a vészkorszakban külföldiként magyar zsidók mentésében segédkezőkről az egyetlen Wallenberget leszámítva. Noha Carl Lutz neve sem ismeretlen, a film létezése óta pedig a különös, szimpatikus svihák, Perlasca alakja is elevenné vált, a spanyol és portugál követségi dolgozóinak szerepéről alig néhány ember hallott eddig.

Ángel Sans Britz spanyol diplomata mellett (akiről egy alkalommal a tve-n, a spanyol királyi tévében láttam dokumentumfilmet Budapest angyala címmel, nem tudom, azóta ezt bemutatták-e itthon is), két portugál diplomata, Sampaio Garrido és Alberto Branquinho nevét kellene megjegyeznünk. Egy Szegeden megrendezett konferenicán (Zsidóság a hispán világban) hallottam róluk először (a konferencia anyaga kötetben is megjelent 2004-ben), de azóta szerencsére már másodszor kapok meghívót velük kapcsolatos rendezvényre.

Az első megemlékezésre magyar részről 1995-ben került sor, de nem itthon, hanem a lisszaboni magyar nagykövetségen, mégpedig abból az apropóból, hogy az előző évben két portugál újságíró (João Mendes és Clara Viana) a Público nevú napilapban cikket közölt velük kapcsolatos kutatásairól. Tavaly végre itthon is volt egy rendezvény, amelyen sikerült ott lennem: a budapesti Portugál Követség és a Magyar Zsidó Múzeum szervezésének köszönhetően a Duna Korzón volt a megemlékezés, majd a múzeum holokauszt kiállításának megnyitóján vehettünk részt.

Idén, pontosabban két nappal ezelőtt új emléktáblát avattak, ezúttal a XIII. kerületben, az egyik egykori védett háznál, amelyben a semleges országok követségei által befogadott és menlevéllel ellátott zsidó családok zsúfolódtak össze. A két, nem egy időben, hanem egymás után Budapesten tevékenykedő portugál diplomata körülbelül ezer ember életét tudta megmenteni, köztük volt például Gábor Zsazsa családja is.

Az ibériai követségek zsidómentő akciói abból a szempontból is rendkívül sajátosak, hogy maguk a spanyolok és a portugálok a XV. század végén kiűzték országaikból a zsidó lakosságot, illetve konvertálásra kényszerítették őket, hogy utána üldözzék őket a keresztény tanokkal ellenkező életvitelük vagy gondolkodásmódjuk miatt (lásd még inkvizíció), a XX. században azonban rájöttek, hogy az ő államaikból származó zsidók kései utódait mégiscsak meg kellene védeni. Főleg a spanyol zsidómentő akciók esetében fordult elő olyasmi, hogy azokat, akiknek szefárd származása valószínűsíthető volt, úgymond repatriálták.

Ehhez képest, mint tudjuk, mind a két ibériai ország profasisztának számított a második világháború alatt és után is (noha semlegesek maradtak), mind a Franco-, mind a Salazar-diktatúra szélsőjobboldali indíttatású volt, de fajgyűlölet nem jellemezte. Hivatalos semlegességük nem jelentett ideológiai semlegességet is, a diplomaták viszont sokszor saját karrierjüket, esetleg életüket veszélyeztették, mikor segíteni próbáltak: ilyen szempontból rebellisnek számítottak. A legaktívabb zsidómentő portugál diplomata egyébként Aristides de Sousa Mendes (itt jobbra), a Bourdeaux-i konzul volt, aki tetteiért majdhogynem az életével fizetett a Salazar-diktatúrában: meghurcolták, soha többé nem dolgozhatott diplomataként, és végül nyomorban halt meg.