Portugálos dolgok

Március 23-án este, magyar idő szerint 22 órakor a szocialista párti José Sócrates portugál miniszterelnök kiállt a tévé nyilvánossága elé, és bejelentette lemondását. Délután a parlament nem fogadta el a 4. számú megszorító csomagot (PEC-et), amellyel elkerülhető lett volna, hogy Portugália külső segítséget kérjen pénzügyi egyensúly-problémái megodása érdekében. José Sócrates előre kijelentette, hogy a PEC el nem fogadása esetén egyetlen megoldás marad a számára: a távozás.

Az utóbbi hetekben a kormányra egyre nagyobb nyomást gyakoroltak nem csak az ellenzéki pártok, hanem más társadalmi csoportok is, ahogy beszámoltunk róla, nemrég fiatal munkanélküliek és kényszervállalkozók hatalmas tüntetést rendeztek, hogy tiltakozzanak a jelenlegi, szerintük tarthatatlan munkaerőpiaci helyzet ellen. Noha minden valószínűség szerint a következő kormány ugyanazon kellemetlen megszorító intézkedések meghozatalára kényszerül majd, mint amelyeket a PS (Szocialista Párt) akart megszavaztatni, a legnagyobb ellenzéki párt, a PSD (vagyis a szociáldemokraták) mindent megtett a kabinet megbuktatása érdekében, José Sócrates szerint pusztán hatalomvágyból.

Mivel a köztársasági elnök, Aníbal Cavaco Silva már korábban kijelentette, hogy amennyiben a kormányfő távozik, nem tartja járható útnak az egyszerű miniszterelnök-cserét, számíthatunk rá, hogy nemsokára előrehozott választások lesznek Portugáliában.

José Sócrates 2005 márciusától irányította az országot, 2009 októberében újraválasztották, így összesen hat év után távozik a hatalomból.

Múltkori posztunkban adtunk egy kis ízelítőt a fado-ból, remélem, mindenkinek tetszett a zene, panasz nem érkezett. Sajnos olvasószámláló még nincs a blogokhoz, úgyhogy pontosan nem tudom, hányan néztétek meg, de ha csak erről a posztról jutna eszetekbe, kattintsatok rá.

A fado eredetét vitatják, de meglehet, hogy a lundum nevű afrobrazil táncból alakult ki (ez a leírások szerint valami sambához hasonlatos erkölcstelenség, lásd alább a képen), ami a mostani előadásmódját tekintve elég hihetetlennek tűnik. Senki nem vonaglik kéjesen a színpadon vagy a bárban, ha manapság fadót énekel (na jó, Amália Rodrigues, a műfaj koronázatlan királynője idős korában vonaglott, de legalább már nem énekelt) kezdetben viszont igencsak erotikus módon bírták előadni magukat a fado mesterei. A műfaj ugyanis a tangóhoz hasonlóan rosszhírű, ócska lebujokban kezdte meg pályafutását az 1800-as évek közepén. Ahhoz képest, hogy milyen elegáns neve van (a latin fatum=sors, végzet szóból) ez azért meglepő.

Az igazi, autentikus fado egyébként lisszaboni, és a főváros legősibb, még az arabok idejéből származó negyedeiben, (Alfama és Mouraria) kezdte fertőzni az egyébként sem kispolgári csökevényekként viselkedő elemek erkölcseit. Állítólag a tengerész-fado-ból (fado do marinheiro) alakult ki az összes többi, a matrózok meg olyan sokféle helyről dobhatták össze az új zenei stílust, hogy nem csoda, ha van némi zavar a kezdetek körül. (Az eredetmítoszokról majd egy más alkalommal írok, mert az se semmi, amit összehoztak az afrikai gyökerek tagadása érdekében ...)

Az új "popműfaj" első előadói (a  matrózok után) koldusok, prostik és stricik voltak (talán a koldusok véletlenül szerepeltek a forrásomban, mert megjelenésük általában nem az erotikát juttatja eszünkbe), aztán a fado elkezdett "kikupálódni",  lassan már se tánc nem volt, se vonaglás, se mellkivillantás, csak a nagy büdös melankólia. Nem tudom, olyan jó ötlet volt-e ebbe az irányba fejleszteni a projektet, de késő bánat ebgondolat, most ez van, és így is szeretjük.

A fado lassanként tehát egész szalonképessé vált, hiszen a búval béleltség mindig szalonképes, már rendes társaságba is beengedték őkelmét (bár samba lundum-korszakában is szerepelt az elegáns szalonok műsorán, bármily meglepő), hogy minél több emberrel éreztesse a balsors nyűgét és nyilait, siránkozzon megmagyarázhatatlan végzete miatt, és vágyódjon el valahová, maga sem tudta, hová (ezt "a franc tudja, mit akarok, de majd' beledöglöm" című érzést nevezik saudade-nak - magyarul kábé sóvárgást jelent).

Csodás, passzív, fatalista panaszdalt hallhatunk tehát ettől az időszaktól kezdve: minden mindegy, mert úgyse lesz jobb soha, és sírva vigad a portugál. Szép, művészi köntösbe bújt tehetetlenségi nyomaték ez, amely bizonyos társadalmi-politikai erőknek igencsak kapóra jött: fado-fásult elemek nem vonulnak az utcára kormányellenes hangulatban, csak otthon vagy a kocsmában kornyadoznak. Bizony-bizony, a már emlegetett Salazar papa is imádta a fadót, meg annak nagyasszonyát, Amáliát (itt balra: nem seprűnyelet, hanem egy gitárt tart a kezében, ha jól sejtem). Persze nem kell rosszra gondolni, Salazar puritán úriember volt.

A fado lisszaboni, édesbús változata mellett létezik még egy másik is: mégpedig a coimbrai egyetemisták előadásában máig is hallható verzió. A coimbrai egyetemet még 1307-ben alapították, illetve csak átcuccolták Lisszabonból. Az ott vágánskodó pasik (mert ugye nők a modern korig nem tanulhattak felsőoktatási intézményben) fekete talárszerűségben jártak-keltek mindig (vagyis egészen az 1974-es szegfűs forradalomig), és mivel gyakran öntöttek fel a garatra, elég sokat gajdoltak is a tisztességes coimbrai polgárok legnagyobb örömére,  főleg éjnek évadján. A dizájnos fekete cucc most is létezik egyébként, de már csak heti egy alkalommal viselik. Az egyenjogúság nevében a lányok is egyenruhába bújhatnak, de a fado-énekléstől el vannak tiltva, azért mindennek van határa. (Coimbrától a denevér-öltözetet meg az ahhoz kapcsolódó tradíciót minden piszlicsáré egyetem és főiskola is átvette egyébként, de erről majd egy külön poszt fog szólni.)

A coimbrai fado tehát közösségi műfaj, diákok adják elő, sokszor illuminált állapotban: ők is nosztalgiáznak, de kicsit konkrétabb dolgokról, mint a lisszaboniak: ugatják (elnézést, megéneklik) a holdat, szidják a profjaikat és ácsingóznak a helybéli lánykák után. A változatosság kedvéért most az egyik legismertebb coimbrai fado következik - de ezek a srácok itt nem részegek:

Nem tudom, mely három szó jut a legtöbb magyarnak eszébe, ha a Portugália országnevet meghallja, de, hogy a foci köztük van, abban nem kételkedem. Néhány éve Luís Figo (itt balra) volt A portugál focista, akit majdnem mindenki ismert a földkerekségen (kivéve persze az amcsikat , mert őket kevéssé érdekli ez a sportág), most már inkább Cristiano Ronaldo, hogy José Mourinho-ról ne is beszéljük (bár ő nem focista, hanem edző), mert már megtettük.

Az átkosban, mármint az ő átkosukban, amit hivatalosan Új Államnak, Estado Novo-nak neveztek, és gyakorlatilag a Salazar-diktatúra időszakát értették alatta (1933-1974, negyvenegy év, érdekes nem?), a portugálok három F-es dologgal definiálták magukat, persze némi öniróniával.

Ez a három F: a fado, Fátima (jobbra a fátimai Szűz képe) és a foci. Nem mondhatnánk, hogy mára bármelyik is aktualitását vesztette volna, bár persze erősen sztereotíp csupán ezekkel a szavakkal leírni egy országot, de figyelmen kívül hagyni sem érdemes az ilyesmit. Mindenesetre ígérem, hogy mind a három F-ről bőven fogok beszélni a jövőben ezen a blogon.

Ezúttal csak egy kis zenés ízelítőt választottam az első F, a fado műfajából, lesz még bőven szövegelés arról, hogy mi fán terem ez a dolog, és miért érdemes megismerkedni vele, de bevezetésként legjobb, ha a fado aktuális világsztárja, a platinaszőkére festett, rövid hajú, folyton feketében járó Mariza adja elő magát egy kicsit, mégpedig a Gente da minha Terra (Hazám népe) című számmal. Ahogy a portugálok mondják, most csönd legyen, mert jön a fado!

Hétfőn, március 21-én nyílik meg a potenciális látogatók előtt az a ház, amelyben a Nobel-díjas José Saramago utolsó éveit élte a Spanyolországhoz tartozó Lanzarote szigetén.

Saramago 1922-ben született, és nagyon nem sietett világhírűvé válni. Noha első regényét huszonöt éves korában jelentette meg, ezt nem követte újabb (a második próbálkozása nem kellett a kiadóknak), csak 1977-ben, igaz, a közben eltelt kerek három évtizedben megjelentek verseskötetei, és újságíróként is sokat publikált. De valójában 55 éves korában indult a regényírói karrierje, ami azért nem szokványos dolog, főleg nem egy későbbi Nobel-díjas esetében. (Reménykedhet minden, eddig félreismert zseni, hogy nyugdíjba készülve még rámosolyog a szerencse, de addig se árt, ha tűzközelben van, és rendesen jár irodalmi estekre.)

Igazi hangjára 1980-ban talál rá a Levantado do Chão (Felemelkedve a földről) című opusszal, de országosan ismertté csak két évvel később válik, O Memorial do Convento (A kolostor regénye) című művével: ez utóbbi magyarul is megjelent, ahogy későbbi regényeinek nagy része.

Az 1986-os A Jangada da Pedra (Kőtutaj) film formátumban is bejárta Európát (Diogo Infante, az egyik ügyeletes szépfiú portugál színész rémlik belőle nekem - itt jobbra), de film készült 1995-ös Ensaio sobre a Cegueira (Vakság) című regényéből is: ez az apokaliptikus mű nem feltétlenül derít jobb kedvre senkit, úgyhogy letargikus embereknek nem nagyon ajánlom. Saramago 1998-ban kapta meg a Nobel-díjat, és szépen át is vette, pedig úgy egyébként meglehetősen nonkonformista, lázadó egyéniség volt.

Meggyőződéses kommunistának vallotta magát egész életében, és a vallás- és egyházellenességét sem rejtette soha véka alá, erről tanúskodik többek között az Evangelho segundo Jesus Cristo (Jézus Krisztus evangéliuma) is, amelyről nekem Spiró Fogsága jut eszembe, mintha lennének közös vonásaik. De lőtt mindenfelé egyébként, szidta a zsidóságot, a katolicizmust, a globalizációt, sommás véleményt fogalmazott meg a Bibliáról (a Koránról nem mert, állítólag az nem az ő asztala), és összeveszett saját hazájával, Portugáliával is, nem csoda, hogy végül spanyol földre, Lanzarote szigetére száműzte önmagát, ott is halt meg 2010. júniusában.

Az író spanyol nemzetiségű özvegye, a nála jóval fiatalabb Pilar del Rio most megnyitja közös otthonuk ajtaját a kíváncsi látogatók előtt (állítólag azóta érkeznek folyamatosan a zarándokok az író házához, amióta meghalt, és a feleség eddig is beengedte őket puszta szívjóságból).

A márc. 18-iki avatáson se a portugál, se a spanyol kulturális miniszterasszony nem volt jelen, legalább nem vesztek össze rajta, hogy kié is a nagy öreg igazából. A belépőjegyek áráról nem találtam információt, de a ház kívülről így néz ki (balra), ha valakinek ez segít, mert szerencsés lévén éppen arra nyaral.

Ahányszor nagyobb erejű földrengés van a világon, amelyet cunami követ, a portugáloknak eszükbe jut a sajátjuk, amely ugyan már nagyon régen, pontosabban 1755-ben volt, de ez a pár év földtörténeti szempontból annyi, mint egy ezredmásodperc, vagyis lehet rá számítani, hogy egyszer újra bekövetkezik valami hasonló. (Bár természetesen nagyon drukkolunk, hogy mégse kerüljön rá sor!)

A mostani japán katasztrófához hasonló erősségű rengésről beszélünk, amely akkor az Atlanti-óceánnak az európai és afrikai kontinenshez közeli részéből indult ki, de nézzük a tényeket.

1755. november 1., mindenszentek napja: ezt az ünnepet a katolikus portugálok már akkor is igen komolyan vették, így szinte mindenki templomban töltötte a reggelt. Úgy-ahogy megtisztult lélekkel tartottak hazafelé, vagy mentek a dolgukra, mikor fél tíz tájt elképesztő módon mozogni kezdett a föld.

A következmények alapján azt tippelik, hogy a rengés a Richter-skálán a 9-es, vagyis a legmagasabb fokozatot is elérte, az ilyesmi szerencsére elég ritka. Nem csak Lisszabont érintette természetesen, hanem egész Dél-Portugáliát, de még Afrika bizonyos részeit is, az európai gondolkodásba mégis lisszaboni földrengésként vonult be.

Nem tudjuk pontosan, hányan vesztek oda összesen, csak a portugál fővárosra vetítve úgy kilencvenezerre becsülik az áldozatok számát (a város összlakossága 275.000 körül volt). Nem csak maga a földrengés pusztított, amelynek epicentruma valahol az óceánban lehetett, hanem az azt követő szökőár is (6-20 méteres hullámokkal), illetve a rengés miatt elharapózó tűzvész: Lisszabonban öt napig égett minden, ami éghető volt, és amit a cunami nem árasztott el.

A régi főváros teljesen elpusztult, a király, I. József isteni szerencsével úszta meg ép bőrrel az egész katasztrófát, ugyanis a lányai kérésére mise után a család nem a királyi palotába, hanem kirándulni indult. I. József poszttraumatikus szindrómát produkált: soha nem mert többé kőből épült házban lakni, úgyhogy luxus-sátortáborban élt egész hátralévő életében.

A király nagyhatalmú miniszterelnöke pedig, aki később Pombal márki néven vonult be a történelembe (és máig egész előkelő helyet foglal el ott), a kor egyik legnagyobb  építőipari beruházását és városarculat-terveztetését vezényelhette le, anélkül, hogy a műemlékvédelemmel és mindenféle városvédőkkel kellett volna napi szinten csatáznia.  Nota bene, egyik nélkülözhetelen mérnöke a zseniális magyar Mardel Károly volt, de róla majd egy másik posztban külön emlékezünk meg.

Egy dolog vigasztaló: a portugáloknak máig nincs amolyan igazi, ipari termelésre beállított atomerőművük, amit valahol megértek, létezik viszont épp a főváros közelében egy tudományos célból épített reaktor, ami némi aggodalomra azért adhat okot. Reméljük, marad az aggodalom, és nem lesz második lisszaboni földrengés.

A földrengés történetéhez közvetetten kapcsolódó Távora-perről szóló posztot lásd itt.