Portugálos dolgok

Szent Iván éj. Ez következik most. Ami annyit jelent, hogy szerte a világon rengeteg helyen kirúgnak a népek a hámból, de mi most csak egyetlen városra koncentrálunk ezügyben, mégpedig az Invictára. Vagyis Portóra. (Legújabb hírek szerint egy ottani építkezésen megtalálták Villas-Boas gerincét is, de én nem mennék ilyen messzire. Vagyis nem ásnék ennyire mélyre.)

Mivel ez nem a szexcsaták blogom, a kultúrtörténeti hátteret ezúttal hanyagolom, és csak a portói São João [ejtsd: szao zsoáo, vagyis Szent János]-ünnep érdekességeiről írok néhány szót. (Utólag is elnézést kérek, hogy a lisszaboni Szent Antalt kihagytam, tán jövőre bepótolom.) Életemben egyszer szántam rá magam, hogy kimenjek ezen az éjszakán az utcára, merthogy rendkívül kellemetlen dolgok tudnak történni az ember fiával és lányával odakint. Konkrétan kalapáccsal ütögethetik a fejünket az ellenkező nem tagjai, igaz, maradandó sérüléseket azért elég nehéz így szerezni, mert a kalapácsok echte műanyag ócskaságok, és megdöbbentő módon NEM Kínában készülnek, hanem Gondomarban ... A hagyománytisztelőbb népek póréhagymával kedveskednek: fejbevágás, egyéb testrészek megtámadása, esetleg a hagyma képünkbe dörgölése mind belefér a jópofaságba. 

A festa tipikus növénye a manjerico (bazsalikom), amelyet kis vázákban árulnak, apró zászlót tűznek bele, és a srácok bírják meglepni vele a kedvesüket. Úgy rémlik, én is kaptam egyszer, de régen volt ... 

Portóban tehát ma este nem illik aludni, a Ribeirán, a folyóparton gyülekeznek mindazok, akiknek a nagy krízis közepette még van kedvük, szardíniát és farturát zabálnak (utóbbi fánkszerű, baromi hízlaló tészta, porcukorral megszórva, a hamburgeradóra igencsak esélyes lenne), és remélhetőleg vinho verdét, zöld bort isznak (de lehet sört is, persze). Ma ráadásul a munka hősének tartott Portóban nem is kellett dolgozni, hogy legyen mindenkinek energiára az éjszakázásra, kivételt képeztek az országgyűlési képviselők, új seprű jól söpör-alapon, de ők úgyis Lisszabonban ücsörögnek. Most állt fel a kormány, most alakult a parlament, de máris bejelentették, hogy idén nincs vakáció. Mondjuk, ez a minimum, ha már pont a vakáció kezdetén kezdenek uralkodni szolgálni.  

Máris megy a szörnyűséges pimba-zene, kicsit se trágár szöveggel. Kellemes szent Iván éjt. Ott jó idő van, itt kitört a vihar. 

Június 10. Luzitániában kábé olyan, mint idehaza augusztus 20. Nyár van és katonai parádé, a köztársasági elnök beszédet mond, a tugák (portugálok) önmagukat ünneplik.

Azért pont június 10., mert 1580-ban ezen a napon halt meg a minden idők legnagyobb portugál költőjének kikiáltott Luís Vaz de Camões (itt balra: nem kacsint, hanem félszemű volt), aki a Luziádákkal írta be magát a világirodalomba. Nem kis teljesítmény egy gyakorlatilag sikertelen vállalkozásról hőseposzt összehozni: a főszereplő, Vasco da Gama ugyan eljutott Indiába, de olyan nagy eredményt nem tudott felmutatni, így aztán a nem utolsósorban megélhetési célból is alkotó poéta kiagyalta a Boldogok szigete című megoldást, amely Vasco fáradt és frusztrált hajósainak egy ingyen luxusbordélyház minden kellemetességét kínálta, mivel más jutalomra nem nagyon számíthattak se az úton, se odahaza. (Erről ugyan most Asterix jut eszembe, akinek egy hasonló hely elsősorban azért nem smakkolt, mert ambróziával kellett volna beérnie vaddisznó pecsenye helyett, de haladjunk.)

Ahhoz képest, hogy a Költő mikor szenderült jobblétre, tán meglepő lehet, hogy az ünnep csak 1910-ben, a köztársaság létrejötte után jelent meg, mikor egy rakás valláshoz kapcsolódó dátumot töröltek a pirosbetűsek közül, de valamikor csak kell lustálkodni meg vonulgatni, így fellapozták a történelem könyveket, ugyan miféle dátumok lennének alkalmasak a nép buliigényének kielégítése céljából, és a lisszaboni önkormányzatnál valakinek, aki nyilván a szokásosnál is jobban értékelte az irodalmat, eszébe jutott az eposzalkotó. A június 10. sokáig csak lokális, városi ünnepként funkcionált, aztán valahogy megtetszett másoknak is, így pár éven belül országossá avanzsált.

Mire Salazar kitalálta a maga szép új világját, a június 10-e már egészen bevett nap volt, de 1944-ben, a nemzeti futballstadion, a Jamor (ejtsd: zsámór) felavatása alkalmából (ugyan nem sok épületet avathattak abban az évben Európa-szerte) a diktátor rendkívüli timing-érzékkel rendelkezvén hozzábiggyesztette a dátum eddigi meghatározásaihoz a faj ünnepe (dia da raça) kitételt is. Bár meglehetősen homályos, mit értett portugál fajon az egyébként nem rasszista rezsim, 1974-ig, a szegfűs forradalomig maradt az elnevezés.

1963-ban még egy funkciót kapott a pirosbetűs: a fegyveres erők napja lett, nem függetlenül az akkor már 2 éve zajló gyarmati háborúktól. 1978-ban, négy esztendővel a forradalom után fixálták az ünnep máig érvényben lévő elnevezését: Portugália, Camões és a portugál közösségek napja: utóbbi alatt elsősorban az emigráns közösségeket értik.